20km

Nyugtalanul tekerek. A mellettem elsuhanó kocsik hosszú csíkban követik egymást, éles hanggal tűnnek el. Arcomat a szél gyengéden cirógatja, hajamba olykor belekap. Tökéletes idilli kép lenne egy biciklitúráról, ha nem az arcomba, szemembe csapódó bogarakat és muslincákat kellene kipiszkálnom. Szinte hallom jajveszékelésüket, ahogyan pamut kardigánom apró pihéiben vergődve próbálnak kiszabadulni. Az élet ilyen, a rovarok számára. Az út mellett egy kandúr és csábos nősténye önfeledten élik fiatalságukat, nem törődve környezetükkel. Ez a természet rendje. Az állatoknak. De mi az emberé?

Az idő kezd hűvössé válni, még nem értem el az utam feléhez, nem akartam visszafordulni. Sötétben biciklizni megfeledkezve mindenről, mint a macskapáros. A lenyugvó nap az eget rózsaszínessé színezi, füstös felhők úsznak el a végtelenségbe. Ideje lenne sietnem, míg be nem sötétedik, dizájnos kis lámpám apró fényponttá válna a sötétségben. Jobban tekerek. Csepel biciklim alig bírja a tempót.

-          Finomabban kisasszony! Kérlek légy tekintettel, hogy már nem vagyok oly ifjú, mint kegyed!- sóhajtja az öreg, évtizedeket megélt kétkerekű.

Kicsit lassítok. Gyönyörködöm a tájban. Lekaszált búzamezők, tökéletlen napraforgók tengere, kévékbe szedett búzák. Romantikus lenne leheveredni a szúrós földre, hangyák szaladgálnának csupasz vállamon.

Gyorsítok. Előttem álló út kezd homályossá válni a szürkületben. Oldalt katonásan ültetett fák sejtelmesen suttognak. Kezd egyre sötétebb lenni. Az éj vicsorgó ajka lassan-lassan felfal, ahogy a sűrű fák közé érek. A hűs szellő, mely egy órával ezelőtt lágyan simogatta kipirult arcomat, most fenevadként mélyeszti fogát meztelen vállamba. Hideg, éles szemfogak.

Elértem a Bandika-fához, nem kell sok, hogy a Békéscsaba feliratú táblát lássam. Hamarosan otthon leszek, biztonságban. Szememet végigfuttatom a szaggatott felezővonalon. A konzervgyár vonalai rajzolódnak ki, kéményei pöfékelnek. A távolban árny látszódik, először élőholtnak vélem – mozgása alapján – végül egy hazaigyekvő férfi sápadt tekintetével találkozom. Egy erdei lénynek képzelem, szórakozottan játszom el a gondolattal: kecses, de kissé görnyedt hátú lény, haja göndör, fáradt gesztenyebarna. Fején egy agancs ékeskedik.  Arca megfoghatatlan nyugalmat sugároz. Kiugró arccsontján néhol moha. Hosszú karját és lábát néhány gyökér nőtte körül. Testét egy állati bőrökből összevarrt ruha fedi, szíját bogyókból és a mező virágból készítette.  Hátán mohából készült köpönyeg, alatta szemfogakkal díszített fa íj és tegez. Felém lép, kezét nyújtja, menjek vele. Hangja kellemes, mélyen búgó. Önkéntelenül is beleegyezek, talán akkor visz el valahova, mikor éjfélt üt az óra. Vele maradnék. S talán örökre. Nahele-nek nevezném el.

Felnézve egy Media Marktos plakátot látok, kihagyhatatlan ajánlattal üdvözöl. A kocsmák előtt sziesztázó munkások vágyakozva néznek utánam, némelyik köszön. Később egy család gyermekei játszadoznak az utcám, a legidősebb lány mellett gyorsan elhaladok. Hátrapillantva észreveszem, hogy még mindig felém tekint. Szúrós tekintetét érzem, átlát a gerincvelőmön, míg végül elér a vesémbe.

Forgalmat irányító lámpák sárgán villognak, tudatosan is áthajtok a főút másik oldalára. Penny Market, Kner Nyomda és a felújított belváros kocsiktól mentesítve. Biciklim zörögve száguld át a macskakövön. A fáradt közönség rémülve ébred fel álmából, undorodva néznek felém. Már este 9 körül lehet.

xo, Adri,

Találtam valamit! Nem, nem tojást a fűben I. rész

Annál sokkal izgalmasabb: a húsvéti vasárnapi miséről hazamenvén találtam rá a családommal egy elhagyatott házra. Éppen lomolt néhány idős bácsi. Édesapám volt munkatársa az egyikük, a mi helyzet veled öregem kérdések kereszttüzében gyors beosontam a házba. Mindenhol szépiás szépségben heverő hírlapok, pet palackok, korom, por és néhány félénk egér, akik remegő tekintetettel figyelték ügyetlenkedő lépéseimet a kacatok között. A tornacipőm alatt ropogtak a színes ablaküvegek, néhol puha, néhol éles nyomást éreztem talpamnál. Nem szabadott volna, de, aki mer az nyer. Ohh de még mennyit. Egy más világ, egy, a múlt századból visszamaradt tárgyakkal és bútorokkal természetesen a műanyag és a tömeg gyártott kínai cikkek ugyanúgy beférkőztek az érintetlen, volt tulajdonos életébe. Bármelyik pillanatban rám szakadhatott volna a vályogház mennyezete, de kit izgat.
És egyébként is. Egy kihalt házban mókásabb mászkálni és kesztyűben rámolni, mint a füvet pásztázni a csillogó tojások után.
Persze megfelelő munkaruházattal (mackópulcsi, ragasztóval leöntött melegítő, egyszóval eljött az idejük gondosan félretett "majd hasznukat veszem egykor" ruhák fénykora), Ikeás kék szatyorral és kompakt fényképezőmmel felszerelkezve édesanyámmal és öcsémmel belevetettük magunkat a lomtalanítás poros zugaiba. Egy jó adag fűrészpor és évtizedes szag letüdözése után fejvesztve rohantam ki a friss levegőre. Komolyan. Régi puffok hajigálása és beragadt fiókok szétfeszegetése után vintage kincsek bukkantak elő: egy zsolnay porcelántál, rokokó lábszáracska sörbontófunkcióval megspékelve és még sorolhatnám. Egyszerre volt horrorisztikus és bámulatos. Vagyis. Engem lenyűgözött.
Bár, ami maradandó sokkot hagyott meg bennem, mikor az egyik munkás pókerarccal mutat felém egy partfist, melyen egy sündisznó összegömbölyödött teteme foszladozott. Fincsi. Egyszer ezt is látni kell.

A házat egy amolyan városi legenda lengi körbe: még tíz évvel ezelőtt egy 92 éves úr borozgatva töltötte el vasárnap estéjét. A bohém hangulatnak hódolva egy gyertyát gyújtott. Az utolsót. A lelkéért talán. A lágyan fodrozódó függöny kacagva köszöntötte a lángot. Nem kellett volna. Az aprócska tűz is üdvözölte, nászuk az öregúr életét követelte. A szén monoxid mérő riadtan visított, a bácsinak nem volt ereje felkelni, csak bent ült karosszékében bort kortyolgatva és várni minek következnie kellett. A terjengő füst körbeburkolta, mintha védeni akarná valamitől. Utolsó lélegzet, utolsó pislogás és utolsó csók az élettől. Egy új alak jelent meg a nappalijában, a füst is menekülni akart, az indákkal díszített fal a koromtól sötétlett. A megfáradt test, mely egykor az unalmas estéken pihent a fotelben, örökre beleégett a bőr garnitúrájába. A test maradt, a lélek már valahol másutt lehet. Valamilyen jobb helyen.
Nyugodjék békében az öregúr.

A következő részben a megmentett kincsekről(amint megtisztogattam) lesz néhány sor és rengeteg fénykép! És persze szó is lesz arról, milyen szerepet fognak betölteni a gasztrohobbimban, bár nem nehéz kitalálni.
Egyébként Kellemes Húsvéti ünnepeket!

Talán igaz, talán nem, de az öregúr fiatalkori portréja
Ács Lajos

Kétségtelenül az első szobarész, ami szerelem volt első látásra 

Szelfit készíteni nem bűn..bár egy elhagyatott házban mégis...
nem hagyhattam ki, fogjuk rá

A garázsból...

        

...és néhány üvegcse a spájzból

                                   

Kell egy indokolatlan fénykép..
egyébként a romok között könyörgött az 5 perc hírnevéért
Nem volt szívem ott hagyni

Többgenerációs pókcsalád...valahol

A pillanat, mikor belépsz a fürdőszobába
és arra vársz, hogy egy görnyedt lény a wc kagylóba kapaszkodva kússzon elő
Hungarian horror story, Békéscsaba verzióban
vagy Hitchcock Psychoja..részben

Kissé viseltes konyha..és tényleg ekkora sötétség uralkodott a lakásban

Egyik kedvencem: egy közel 60éves angol-magyar szótár füzetke

Szovjet (ha jól sejtem) hagyaték 1957ből

A mikró, amely még mindig tökéletesen ketyegett